Talán azóta motoszkál az emberek fejében ez a kérdés, amióta létezik férfi és nő.  A nők „másnap” kótyagos fejjel, bódultan kérdezik maguktól, mi volt ez? Miért kellett ez nekem? A jófiúk pedig irigységgel vegyes megvetéssel teszik fel a kérdést. Miben jobbak a rosszfiúk nálam? Hát nem tehetem ki a lelkem álmaim asszonyáért? Nem lehetek felhőtlenül szerelmes büntetlenül? Legyek én is bunkó?

Nem, kérlek szépen, ne tedd! :) Egy barátnőmmel kitárgyaltuk egy közös ismerősünket, akinek nemrég egy rosszfiúval volt kalandja. Jó kis szaftos téma, remek alkalom arra, hogy a férfi lélek rejtelmeiről filozofáljunk mi csajok. Nem! Ez nem olyan „pasiköpködős” szingliklub volt, minket tényleg az foglalkoztatott, hogy: Mit akar a férfi? Miért viselkedik így vagy úgy, miért fut el, miért fut utánunk, miért áll be a jó vagy a rosszfiúk csapatába? Azt hiszem, filozofálgatás közben megfejtettük a titkot!

A jófiúk gyakran gátlásosak, érzékeny lelkük van, és félnek a visszautasítástól. Ezért nem csajoznak szinte soha. Sokszor valami hobbyban merülnek el nyakig, hogy eltereljék a figyelmüket az egyedüllétről. Olyanok társaságát keresik, akik hasonló hobbyt űznek. A lányokkal pedig nagyon gátlásosak. „Aki fél tőlem, az nekem nem férfias”- mondja a NŐ. Egy férfi izgalmas kell, hogy legyen, és elég bátor, hogy megvédje a nőt. Márpedig a „nyúlbélák „ nem sok izgalmat és biztonságot ígérhetnek életük párjának. Ezt a csajok egyből levágják, és keresik a férfiasabb partnert.

Csak azt nem tudják, hogy kutyából csak ritkán lesz szalonna. Ahogy a „Nyúl Bécik” nem ígérnek csodás, élmény dús életet, a womenizerek sem ígérhetnek örök hűséget. (De alkalmanként elég jók ahhoz, hogy ne akarjuk őket ennek ellenére kihagyni. A szerk!)

A rosszfiúk bátran döntenek, és imádják a tilos dolgokat. Nem félnek a nőktől, és élvezik a hódítást. Már pedig egy nő számára nincs vonzóbb, mint egy olyan partnerrel játszani, aki maga is élvezi ezt a játékot. Mindennél jobban imponál, ha valaki álmai asszonyaként viselkedik velünk. Emellett a rossz fiúk nem keresnek hibát a másikban, mint a gátlásos jófiúk, hogy magukhoz hasonlóan nyominak lássák, és ne kelljen elviselniük, hogy életük párja néhány dologban könnyedén túltesz rajtuk. Egyszerűen nem érdekli őket, hogy mit gondol a másik.

A nagyon-nagyon rosszfiúk mindezek mellett kegyetlenek is. Nem csak esetlenségből (mert nekik szakítani nehezebb, mint fölszedni valakit), hanem szándékosan is a másik lelkébe taposnak, csak, hogy maguk előtt bizonyítsák a képességeik hatalmát. No, ha egy ilyen rosszfiú olyan tyúkudvarba téved, ahol nagy a lányok között a bizalom és az összetartás, akkor vége van! Egy idő után kiderül az igazság! És a közös ellenség elég ahhoz, hogy a lányok egymás közt elfelejtsék azt a kis affért, hogy gyakrlatilag lenyúlták egymás pasiját. Egyszer tanúja voltam annak, hogyan lett egy nagyon nagyon rossz fiú a nők bálványából kegyvesztett, kivert kutya. Ugyanis kiderült a turpisság, hogy a legény párhuzamosan több barátnővel is kavart.

A tudathasadásos jófiúk alapvetően nem isznak, nem dohányoznak, nem lépnek félre, tehát gondolhatnánk, hogy álom velük az élet. Viszont sajnos időnként kitör belőlük a macsó, mert megpróbálnak megfelelni az általuk elképzelt határozott férfiideálnak. Rosszabb esetben „ráébrednek”, hogy túl jó nőjük van, és puszta féltékenységből elkezdik aláásni az önbecsülését. Ők ilyenkor többnyire beleszólnak olyasmibe, amihez semmi közük sincs. Mit vegyél fel, mikor gyere haza, kivel ne barátkozz. Ha valamit nem a szerint teszel, amit ő helyesnek tart, diplomácia nélkül kapod a kritikát akkor is, ha objektíve sikered van. Gyötrelem.  :)

Az álomfiú határozott, tudja, mit akar, de ellágyul egy kedves pillantástól, és nem bírja megállni, hogy meg ne öleljen, valahányszor a közeledben van. Naponta többször felhív, csak, hogy hallja a hangodat, de mindig csak akkor, amikor épp te is rá gondolsz. Mire hazaér, már alig várod, hogy hozzábújhass, és nem ritka, hogy arra ébredsz, benned gyönyörködött, amíg aludtál. Nem hajkurász más szoknyákat, de nem hever napi 24 órában a lábaid előtt. Az álomfiúk profilját a meseirodalomban kell keresni. Hús-vér álomfiú nem létezik! Vagy csak még nem fedezték eddig fel a kutatók. :) Szerencsére álomnők sincsenek, így nem kell „rangon alul” keresgélni.

Én azt mondom, előbb-utóbb megtalálja a zsák a foltját. Lássuk, be, mi lányok is sokfélék vagyunk. Van, aki arra vágyik, hogy egy jófiú minden bátorságát összeszedve megfogja a kezét, és van, akit le kell dönteni. A szerelemnek ezer arca van. Így vagy úgy, legyen épp jó vagy rosszfiú, mindegyikből lehet álomherceg, ha megtalálja a saját hercegnőjét...

...és boldogan élnek, amíg meg nem halnak ;)

Vannak a világban olyan helyek, ahová az emberek azért mennek, hogy megtalálják a választ a legnagyobb kérdésre. Nem írom le, hogy mi az a kérdés, mert ha olvasod a blogomat, akkor egészen biztosan te is olyan ember vagy, aki már rátalált erre a kérdésre. Van, aki életében egyszer, de van, aki többször is felkeres ilyen helyeket, ha van olyan kérdése, amire választ akar. Nekem nem kellett elmennem Peruig vagy Tibetig, hogy találjak egy ilyen helyet. A kőröshegyi napsütötte domboldalon álló Szél Háza az.

A szél sok ezer különböző arcot ölthet. A sivatagban dűnéket rombol és épít, néha mindent felkavar, máskor elcsendesedik és elringat. Van, hogy félelmetes az ereje, máskor jólesően hűsít, de mindig csodálatos és izgalmas dolgokat hoz, ki tudja, honnan.

A Szél Háza a dombtetőn méltó a nevére. Nem tudhatod, hogy mit hoz, de az biztos, hogy izgalmas utazásban lesz részed, és ha nagyon figyelsz, megtalálod, amit keresel.  Különleges emberek gyűlnek benne össze alkalmanként, hogy közösen alkossanak, elmélkedjenek, és feltöltődjenek az élet szépségeivel. Ebben a házban mindig találsz olyan beszélgetőtársat vagy játszótársat, aki hozzád hasonlóan válaszokat keres, és akin keresztül egy új aspektusból tudod szemlélni a saját kérdésed. Elgondolkozol az élet dolgain, de nem az elméd, inkább a szíved elmélkedik.

Közben Attila, a házigazda szinte észrevétlenül segít, hogy elengedd magad, és minél több élményt vihess magaddal haza. Hogy egy kicsit kiszakadva a mókuskerékből megérezd a Ház borában az élet ízét, hogy láthasd a Balaton smaragd ragyogását, élvezhesd a napsütést, és a vizet, a társaságot és az egyedüllétet, a játékot, a természet csodáit, és mindent, amit a hely szelleme adhat.

A Háznak saját kimondatlan törvényei vannak. Mint például az, hogy alázattal és nyitott szívvel, elmével fogadd azokat az élményeket, amik érnek. Viszont ha képes vagy rá, hogy bátran magadat add, megtanít arra, hogy élvezd az életed és bízz önmagadban.

Ez a hely egy távcső, amibe ha van bátorságod belenézni, tisztán láthatod a céljaidat. Az otthont, ahová érkezni szeretnél. És ezzel egyben megteszed az első lépést a hozzájuk vezető úton azzal, hogy eldöntöd, elindulsz haza.

Nem mondhatom el, hogy én mit kaptam, mert ez az én utam. Viszont annyit igen, hogy már egészen biztos vagyok abban, hogy az álmaim beteljesülnek.

Ha úgy érzed, hogy el tudod fogadni a Szél Házának törvényeit, a te számodra is nyitva áll.

http://donathattila.mindenkilapja.hu/#/html/18383005/render/szelhaza

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? – s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

SALSA

egy két há’
egy két há’
nézz rám, hogy
érezzem,
egy két há’
egy két há’
itt táncolsz
mellettem
egy két há’
egy két há’
szívemben
dobbanva
egy két há’
egy két há’
lelkemben
lobbanva

Öt év alatt négyszer költöztem. Hozzá szoktam ahhoz, hogy folyton változó világban élek, amihez folyamatosan alkalmazkodnom kell. Mestere vagyok a költözésnek, és egy kicsit élvezem is. Gyorsan felderítem és megszokom az új lakóhelyem. Ebben a folyamatos változásban viszont néhány dolog állandó.

Ilyen dolog például a hat doboz. Legalább hat éve nem nyitottam ki őket, csak, ha valami olyan akad a kezembe, ami bele való. Mégis cipelem magammal albérletről albérletre, föl a harmadikra és le onnan. Óvom, mint egy kincset a kosztól, nedvességtől, így még pincében sosem voltak. Sőt, állandó helyük lett a ruhásszekrényem tetején.

Remélem, már furdalja az oldalad a kíváncsiság, hogy mi lehet a hat dobozban. J Egy álmot őrzök benne. Akkor kezdtem el gyűjtögetni, amikor a fiam még kicsi volt. Minden egyes darabhoz egy-egy emlék fűz, így nem adhatom oda senkinek.

Amikor Andor kisbaba volt, szerettem turkálóban ruhákat vadászni neki. A mai babaruhák annyira nem kényelmesek - inkább csak szépek -, hogy abba nem szívesen öltöztettem volna Andort. Ehelyett békebeli frottír rugikat vadásztam, és igazi, praktikus babaruhákat. Nagyon élveztem, hogy Andor olyan ruhákban csúszhat-mászhat, amik már az én időmben is beváltak. Vadászat közben néha olyasmi is akadt a kezembe, amiből Andor már rég kinőtt. Ettől függetlenül nem tudtam otthagyni, hátha jó lesz majd a következőnek. Ez akkoriban annyira természetes, magától értetődő volt nekem. Hogy lesz következő.

Azóta viszont nagyon sokat változott a világ. Elváltam, elköltöztem, randiztam, összeköltöztem, és most talán hamarosan szétköltözöm. Mindeközben pedig 4 albérlet az öt év alatt. Minden költözéskor egyre nehezebb volt cipelni a hat dobozt fel a lépcsőkön. Ahogy az idő telt, egyre nehezebb volt a remény, hogy lesz még következő gyerek a családban.

Márpedig ostobaság egy reménybe kapaszkodva várni valami távoli és bizonytalan dologra, a mindennapok megélése helyett. Ezért úgy döntöttem, megszabadulok a hat doboztól. Legalább is eltüntetem a saját szemem elől, hogy ne gondoljak arra, valahányszor rájuk pillantok, hogy „de jó lett volna,… de nem lehet”.

Odaadom az anyukámnak, hogy őrizze meg a húgom számára. Hátha a hatdoboznyi tündéri bébi ruha megnyomja nála a „nagy piros gombot”, és végre elszánja magát. J Hiszek abban, hogy ennek a hat doboznak mágikus ereje van. Mint a Frigyládának. Engem mindenesetre megigéznek, ezért a közelükbe sem merek menni. Mint ahogyan a lassan kilenc hónapos szomszéd babát sem dajkáltam meg, pedig lett volna lehetőségem bőven. Nem vagyok elkeseredve, de a szabadságunk kulcsa az, ha nem vágyakozunk hiába. Ha úgy alakul, majd vissza kerül hozzám. :)

Indulj utadra, hat doboz! Teljesítsd a küldetésed. J

Volt egy lány, akit Ewyennek hívtak. Egyszer csak elkezdett settenkedő árnyakat, sötét, alaktalan árnyékokatlátni maga körül. Az idő múltával egyre gyakrabban fordult vele elő. Mire igazán megnézhette volna őket, mindig eltűntek. Mégis egy idő után elkezdte őket csoportosítani és a csoportoknak nevet adni. A csoportokat különböző emberi tulajdonságokkal ruházta fel. „Felfedezte” a viselkedésbeli különbségeket a különböző típusok között.

Mígnem egy nap egy orvos rájött, hogy egy agyi degeneráció okozza a látomásokat, amit egy műtéttel helyre lehet hozni. Ewyen még évekkel a műtét után is látni vélte az árnyékokat. Saját összetákolt hite még sokáig tartotta az árnyak rabságában. 

Mindannyian érzelmi árnyak között élünk. Pofonok, csalódások, megaláztatások rántanak vissza minket saját démonaink közé. Ezt nem tudjuk elkerülni. Viszont annyit megtehetünk magunkért, hogy megőrizzük képességünket a boldogságra. Arra, hogy majd ne lássuk az árnyakat, ha nem lesznek.

A fenti történet a képzelet szüleménye, puszta szemléltetés. A valósággal való bárminemű hasonlóság csak véletlen egybeesés.

 Pénteken az iskola aulájában ücsörögve vártam a kisfiamat, amikor erős férfi dezodor illata csapta meg az orrom. Nem is értettem, hogy honnan jöhet, mert csak néhány gyerek volt körülöttem, egy idős portás bácsi és az anyukák, akik szintén a gyerkőceikre vártak. Aztán megcsapta az orrom egy másik erős férfi illat, és egy csapásra leesett a tantusz: egy sereg nyolcadikos szaladt le mellettem a lépcsőn, azok húzták maguk után a kondenzcsíkot. Elmosolyodtam. Nicsak, nicsak! Miből lesz a cserebogár! J

 Nem az illatok, inkább csak a kamaszkorra való rácsodálkozásom hozta vissza sorban a diákkori emlékeimet. Az első osztály bulit, amire kifestettem a szempilláimat, azt a jólesően sürgető érzést, hogy valami nagy dolognak kell hamarosan történnie, és az édes első szerelmeket.

Emlékszem ezekre az aranyos, lelkesedéssel és tűzzel teli időkre.  Az izgalomra, ahogyan azt lestem, hogyan reagál rám a külvilág. Amikor próbálgattam a határaimat, kerestem a stílusomat, fürkésztem, hogy miben lehetek igazán jó, és tanultam az intimitást.

Néha túl sok volt a sminkem, vagy túl rövid a szoknyám, és az is előfordult, hogy túlságosan szerettem vagy gyűlöltem valakit. Bizony rám is rám borult néhányszor anyukám parfümje, és elosztogattam néhány szívet tépően nagy pofont.  Apukámat rendszeresen kétségbe ejtettem a ruhatárammal, és az is előfordult, hogy kényszerűségből vagy félelemből füllentettem.

Ezek a hibák mind hozzájárultak ahhoz, hogy ma boldog, egészséges lelkű felnőttnek tarthatom magam, aki nem fél az érzéseitől, megbirkózik a felelősséggel, a mában él, de mindig van elképzelése arról, hogy merre tovább, és szándékosan nem árt senkinek. Ehhez bizony az kellett, hogy a diákéveim alatt nagyon sok hibát kövessek el.  

Bizony az életet is az iskolában tanuljuk. Egy inkubátorban, kicsiben kísérletezhetünk a hozzánk hasonló kezdőkkel. Szomorú élete van annak, aki egy kicsit nem próbálkozhatott búra alatt.

Elgondolkodtam azon, hogy akkor vajon az én hamarosan kamasz fiamat hogyan neveljem. Vajon mit vártam én ennyi idős koromban a szüleimtől?  Mi az, amivel a legtöbbet segíthetek neki, hogy a kamaszkor nehéz próbáit kiállva jó ember legyen belőle?

Azt hiszem, erre a kérdésre a bizalom, az igazságosság és az elfogadás a helyes válasz. Talán ez a három elvárásom volt a szüleim felé, és nagyon kevés kivétellel mindhármat mindig megkaptam. Azt hiszem, jobb, ha a fiamat is hagyom hibázni. Hagyom elcsavarogni, hogy megtanuljon vágyakozni az otthon után. Hagyom verekedni, hogy érezze, hogy minden ütésnél magának is fájdalmat okoz. Hagyom, hogy hűtlen legyen, hogy megtanulja, milyen értéke van egy kapcsolatnak. Hagyom, hogy hazudjon nekem, bízva abban, hogy okkal teszi, és nem kerül bajba. Joga van hozzá, hogy a saját hibáiból tanuljon. Arra is, hogy mindeközben megbízzak benne, és szeressem. Azt hiszem, mindenek előtt igazságos leszek vele, mert hatalmas igazságérzete lesz, mint nekem volt hajdanán… J

Mi rontjuk el a gyerekeket, mert ítélünk helyettük, tiltjuk őket, ahelyett, hogy hagynánk, hogy maguk ítéljenek a maguk dolgaiban. Inkább tudatnunk kellene velük, hogy bízunk bennük, és ha mégis baj, van, mellettük állunk. Remélem, menni fog J

www.youtube.com/watch

Bármilyen meglepő, elsősorban nem a kezünkkel írunk, hanem az agyunkkal. Így a kézírást sokkal inkább nevezhetnénk agyírásnak. Biztosan látott már a kedves olvasó szájjal, lábbal festő, író embert, és talán olyan ikerpárt is, akik teljesen egyforma testfelépítésük ellenére egészen máshogyan írnak. Ennek az az oka, hogy az írásunkat nem a kézügyesség, vagy a genetikai jellemzők határozzák meg, és még csak nem is a szoktatás, hanem a személyiségünk.

Agyunkban egy pici szerv, a talamusz cenzúráz és színez minden bejövő és kimenő információt: a benyomásokat, amik érnek minket, és a módot, ahogyan ezekre reagálunk.

Mind másként éljük meg a körülöttünk nyüzsgő világot, és mindannyian más módot találunk arra, hogy önmagunkat kifejezzük.

Érzéseink, gondolataink átszűrődnek mind a tartalom stílusán, mind a formai jegyeken. Ahogyan a gesztusaink, testtartásunk, beszédjellemzőink, kézírásunk is épp úgy tükrözi a személyiségünket.  A grafológus tulajdonképpen a mikro-gesztusok lenyomatát elemzi.

Ezért a grafológiát okkal nevezhetjük a kézírás pszichológiájának, a grafológust pedig íráspszichológusnak. A kézíráselemzést hosszú évtizedek tudományos munkája emelte a pszichológiában is egyre inkább elismert személyiségelemző eljárássá. Pszichológusok, pszichiáterek, neurológusok és grafológusok közös kutatásai adták, és még adják ma is e tudomány mérföldköveit.

 A módszer leginkább a személyiség egészét vizsgáló projektív tesztekéhez hasonlítható, ahol a papír, mint projektív felület kap szerepet, ahová önmagunkat „kivetítjük”. Hasonló elven működik, mint a pszichológiában a Koch farajz-teszt vagy a talán mindenki által ismert (tintapaca) Rorsach-teszt.

A grafológia tehát egy diagnosztikai eljárás, amely objektív módszerekkel elemzi mikro-gesztusaink lenyomatát a papíron. Emellett egyre gyakrabban alkalmazzák, mint terápiás módszert, mert ahogyan testtartásunk, gesztusaink tudatos használata, tudatosan használt írásképünk is visszahat a személyiségünkre, formálja azt.

Nem a kezünkkel írunk. A lelkünk formálja a betűket. Ha meg tanulunk olvasni a sorok között, olyan készségekre, energiaforrásokra, lehetőségekre bukkanhatunk lelkünk mélyén, amikről nem is sejtettük, hogy léteznek, és olyan félelmekkel számolhatunk le, amik ellen régóta hiába harcolunk. A lelkünk felfedezése kalandos út, amelynek végén az önismeret és a helyes önértékelés a jutalom. A grafológiai mélyelemzés „csupán” egyszerű térkép ehhez az úthoz.

Ha folyton azt méricskéled, vajon szeretsz-e, az nem lehet az igazi szerelem. Próbálsz egyre többet megtudni a másikról, hogy kiderüljön, valóban jó választás volt-e éppen Ő.

Időt hagysz arra, hogy megismerd, mielőtt eldöntöd, hogy kell-e neked egy életre. Tedd csak, ha azt akarod, hogy a másik őszinte szerelme kihunyjon. A folytonos megmérettetés megöli a szerelmet.

Ha igazán szerelmes vagy, egyetlen kérdésed lehet a másikhoz:

 – Mondd, tudsz engem szeretni? Ezt a kis bolondot, aki első szemvillanásra beléd szeretett? Aki gondolkodás nélkül ugrana a nyakadba? Tudsz engem szeretni ezzel a vacak kis életemmel? El tudod hinni rólam, hogy sokkal több vagyok, mint a mostani életem? Tudsz velem együtt álmodni, mondd! Valamit, ami mindennél csodálatosabb, amit eddig megéltünk. Elhinnéd rólunk, hogy a kettőnk közös álmait megvalósítjuk? Tudnál hinni bennünk egy életen át?

Ha igen a válasz, akkor élhetsz boldogan, amíg meg nem halsz. Láttál már 80 éves szerelmeseket? Olyan édesek ma is, mint te voltál az első randin. Miért is lenne lehetetlen? Talán, mert nem merjük elhinni, hogy ekkora felelősségünk van. Bizony, a boldogság nem a szerencsén múlik. Mi okozzuk egymásnak. Ha merünk egymásnak bármit is okozni, megérinteni egymást igazából, és megérintve lenni.

Ez a szerelem nem jár Valentin napi lufikkal, és más külsőségekkel. Sem engesztelő, sem megvesztegető ajándékokkal. Aki tudja, hogy a teljes, feltételnélküli elfogadás mekkora ajándék, és viszonozni is tudja azt, az nem érzi szükségét az ilyen ajándékoknak.

Aki igazán szeret, az nem adni, hanem megosztani akar. Élményeket és érzéseket. Mindazt, amitől ő boldog. Mint egy tárlaton, végigvezetni a szerelmét az élete legkedvesebb dolgain.

Talán normális, hogy a másiknak a legjobbat igyekszünk adni magunkból. Ez az érzés nem feltétlenül az önbizalomhiány okozta félelemből fakad. Igyekszünk valóban megjavulni, és elengedni a nem helyénvaló dolgokat.  Megpróbálunk ledobni egy-két kilót, leszokni a dohányzásról,  szebbek, okosabbak, kedvesebbek lenni, mint addig. A másikért. Hogy azt kapja, amit érdemel.

Minden szerelmes ragyog attól, hogy jobb embernek látja a másik, mint ő saját magát. Ugye, milyen csodálatos érzés az? Elhinni valakinek, hogy több lehetsz.

Egy barátnőmmel nemrég arról beszélgettünk, hogy vajon mi lehet az a szerelem első látásra. Vajon valóban a másik iránt lobbanunk szerelemre, vagy inkább csak éppen nyitva állt a szívünk, és beleszeretünk abba, aki először beesett a nyitott ajtón?

Szerintem mindkettő igaz. Aki szerelmes akar lenni, az az is lesz. A kérdés, hogy meddig. A nem sírig tartó szerelem talán nem igazi szerelem? Nem tudom. Az ajtót bármikor becsaphatja a félelem. Szerintem szeretni csak szélesre tárt kapukkal érdemes. 

Engedd be valóban, akit betessékeltél az ajtódon! Ne hagyd, hogy csak a kertedig jusson. Merj vele együtt álmodni valami szebbet, mint amit külön-külön hoztatok.

A legtöbb ember retteg. Talán ebből fakad a féltékenység, általában a bizalmatlanság, a másik ellenőrzése, a teljesíthetetlen elvárások. Orpheusz is visszanézett, bár ezáltal elvesztette Eurüdikét.

Láttad az Avatart? Van benne egy gyönyörű köszöntés. A navyk azt mondják egymásnak: „Látlak téged.”

Szeretnék látni és látszani egy életen át. Azt hiszem, többre nem is vágyom, mert még nem sikerült soha. Szerencsések azok, akiknek összejött. Nem, nem szerencsések. Bámulatra méltók.

Mondd: Látlak téged! És gondold komolyan. Mondj igent szívből.

A minap hallottam, hogy az anyák 70 %-nál alakul ki a szülés utáni melankólia, az úgynevezett Baby blues. Az is gyakran előfordul, hogy a deprimált hanlgulatból depresszió lesz. Azon gondolkodtam, vajon mi lehet ennek az oka.

Ami után megszületett a fiam, bizony egy időre én is nagyon lehangolt lettem. Pedig egyébként világ életemben a társaság katalizátora voltam, és minden bulin pörögtem. Mindenki vidám természetűnek ismer, ezért nagyon meg voltam lepve.

Igazából szégyelltem magam, hogy nem úgy élem meg az anyaságot, ahogyan azt kellene. Úgy éreztem, több lenne elvárható, hiszen mindenki arról áradozott, hogy az anyaság milyen csodálatos dolog. Persze, tényleg az volt, de egyben rettenetesen nehéz is. Igyekeztem is, hogy a nehézségek ellenére is, a korábban magammal szemben kialakított elvárásoknak megfelelően boldog legyek.

Tudtam, hogy az oxitocin hatására nagyon érzékeny leszek, és nem lepődtem meg azon, hogy a kiteregetett kisruhák puszta látványától is elsírtam magam. Jókat bőgtem minden filmen, és csak néha akasztott ki az érzékenységem, mert tudtam, hogy ez a kisbabámért van így.

Arról viszont senki nem beszélt, hogy az első néhány szoptatás bizony nagyon fáj, és az elején nagyon kimerült és testileg is érzékeny leszek. És még egy csomó először tapasztalt nagyon nehéz tünetről, ami a szülést követi. Ezzel valahogy nem dicsekszünk. Sőt, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mi is szenvedtünk, és nem adjuk tovább a tapasztalatot. Talán, mert azt hisszük, hogy nem boldog anyukának lenni ciki. És másokat is ere tanítunk.

Pedig gondolj csak bele! Eddig voltál te, az egész életeddel, az álmaiddal, a gondolataiddal, amibe befurakodott egy lény. Magába szív belőled sok mindent. A génjeidet, a táplálékot, a tulajdonságaid egy részét. Mindezek mellett figyelmet követel, és szétterpeszkedik az életedben. Felemészti a tested, a gondolataid, az idődet. Az életed középpontjává válik, és az identitásod alapja lesz, hogy anya vagy.

Ennek a feldolgozásához nem elég az a kilenc hónap. A terhesség alatt lassan szokhatsz a gondolathoz, de amikor megszületik a baba, berobban az életedbe, és nincs időd felfogni sem, olyan gyorsan kell változnod. Valaki olyanná, akit még el sem tudsz képzelni. Nem is sejted, milyennek kellene lenned jó anyaként, csak próbálkozol, és igyekszel. És persze kétségbe esel minden hibádtól, mert átéled a felelősségét annak, hogy egy önálló embert nevelsz.

A szakirodalom szerint a Baby blues 78 napig tarthat, ezután már teljes joggal gyanakodhatunk depresszióra. Feldmár András, Kanadában élő magyar pszichiáter szerint szerepekben élünk. A depresszió szerinte az az állapot, amikor megelégelve és ledobva a maszkjainkat, hirtelen nem tudjuk, hogy kik is vagyunk, és maszk nélkül hogyan tovább. Már nem vagy az, aki voltál. Hát akkor ki vagy? Kivé kell válnod? Ki dönti el, ki mondja meg, hogy milyennek kell lenned, ha még te magad sem tudod, olyan hirtelen történt minden? Mi lesz most veled?

Az egészben az a vicc, hogy ha lemondasz a megfelelési kényszerről, akkor lehetsz olyan boldog, mint ahogy azt mondják. Tehát, egy a lényeg. A recept, hogy a lehető legjobban vészeld át a Baby blues-t: Készülj fel rá, hogy nem lesz fenékig tejfel, és ne érdekeljen, hogy mit gondol más, vagy hogy mit vártál korábban magadtól. Figyelj magadra, és élvezz ki minden boldog, önfeledt pillanatot, ne hagyd, hogy bármi beárnyékolja az örömödet. Ha így teszel, nagyon boldog leszel, megígérem. De nem úgy, mint a magazinok címoldalán vigyorgó trendi sztárkismamák. Hanem igaziból. A babával, akinek te vagy az egész világ.

Egyetlen perc alatt kirántotta a szőnyeget a talpam alól egy ismerősöm új „magamról” leírása az iwiwes reglapján. Amúgy sem volt jókedvem, de ez betett.

Idézem, és akkor megérted:

„Évek óta a legfontosabb életcélom, hogy embereket gyógyítsak, illetve alternatív módszerekkel segítsek rajtuk. Sajnos az utóbbi időben inkább csak az ellenkezőjét értem el. A menyasszonyom azért hagyott el, mert képtelen voltam uralkodni magamon és nemcsak verbálisan, de fizikailag is bántalmaztam, megütöttem, halálosan megfenyegettem, több ízben 8 napon túl gyógyuló sérülést okozva, pedig (ill. épp azért) mert jobban szeretem mint bárkit valaha. Persze ő is hibás, mivel borzasztó figyelmetlen (pl. képes előttem bemenni egy étterembe), túlságosan önálló és ragaszkodó is egyszerre. A biztonság kedvéért bármin meg tudok sértődni és azonnal támadok. Rengetegszer képes hívni, hogy rájöjjek mennyire nincs igazam, de nem szoktam. Felvenni se. 
Hiszem, hogy az élet örökös harc, legalábbis az enyém mindenképp, s ezt úgy tűnik sikerül is bebizonyítanom magamnak. Szinte minden „barátomat” alázom a háta mögött és alapvetően lenézem az embereket. A szüleim, főleg az anyám egy kibírhatatlan szörnyeteg, de érdekes módon egyesek szerint egyenesen jó fej.”… 

Valaha nagyon szerettem ezt a fiút, tűzbe mentem volna érte. És a történtek után sem gondolom, hogy eredendően rossz ember lenne. Viszont tudom, hogy lehet az, ha ezzel nem birkózik meg.

Mielőtt felkapnád az első követ, tudnod kell, hogy te sem vagy tiszta. Mindannyian nagyon gonoszak vagyunk, ha akad rá alkalom. Dolgoztam egy cégnél pszichometriai tesztekkel, amikkel kimutatható volt az antiszociális hajlam. Nem találkoztam a munkám során olyannal, aki ne tudna embert ölni, vagy megkínozni, ha úgy adódik. Aki ne tudna kilépni önmagából, hogy másnak ártson. Szidhatod a régi rendszert, a koncepciós pereket, a besúgókat, de hidd el, ma talán te sem tennél másként, ha veszélyben lennél te, vagy a családod.

A világháborúk és a holokauszt elképesztő mennyiségű fájdalmat termeltek a világban. Apró gyermekek szülei, testvérei haltak meg a szemük láttára. Ezek a gyermekek felnőttek, és tovább adták a fájdalmukat azoknak, akiket a legjobban kellett volna óvniuk. Mert nem tudtak más módot arra, hogy megszabaduljanak tőle. A nagyapám is ilyen gyerek volt. Felnőttként döbbenetesen kegyetlen dolgokat tett a feleségével és a gyermekeivel. És bizony még nekem is jutott ebből egy adag. Mert ha nem az utamon haladok, és éppen tele vagyok frusztrációval, én is leüvöltöm bárkinek a haját, aki az utamba akad. Akármennyire szeretem. Sőt, azok vannak a legnagyobb veszélyben, akik közel állnak hozzám. Mert félek tőlük, és félek értük. És mert szeretnek, és védtelenek ellenem.

Te hányszor gázoltál más lelkébe szándékosan? Hányszor kellett megbánnod, amit hirtelen haragodban tettél vagy mondtál? Váltál már? Én igen.

Csak annyit kérek, hogy állj meg egy pillanatra, mielőtt elcsattanna az első pofon. Mielőtt átkokat szórnál a másik fejére. Mielőtt örök billogot égetnél valaki lelkébe. Néha már az is bűn, ha csak figyelmen kívül hagyod. Ha szándékosan nem veszed észre, hogy álomba sírja magát melletted, vagy hagyod, hogy kételyek gyötörjék fölöslegesen. Ne add tovább ezt az örökséget! Legyen boldog a következő generáció! Ne csak értük. Magadért! Hidd el, ennyi elég, hogy valami csodát tegyél az életedben. Hogy alkoss valamit, ami örökké tart. Persze nem jár érte dicsőség, de az unokáid, ha nem is tudják, hogy neked köszönhetik, boldog emberekként nőnek majd fel. Ha megszakítod a láncot, akkor már nem éltél hiába.

Ismerned kell a benned élő szörnyeteget, hogy legyőzhesd. Ne dugd a homokba a fejed!

 Ha nem vagy a helyeden, nem érzed jól magad a bőrödben, és valahogy ki akarsz törni, óhatatlanul azzal töltöd az éjszakáidat, hogy agyalsz. Kattognak a fejedben a fogaskerekek, próbálsz megoldást találni a problémáidra, de mindig oda lyukadsz ki, hogy nem lehet őket megoldani. Előbb-utóbb kialakul egy függőség ezzel az állapottal. Egyre gyakoribb lesz, majd állandósul.

Ez egyre mélyebb taszít a depresszióba, és mivel ez a folyamatosan megakadó lemez iszonyú fárasztó, soha nem érsz el a megoldásig. Teljesen kimerülsz lelkileg, szellemileg, és már a munkádat sem tudod elvégezni. Mert akkor is csak a lemez próbálja végre lejátszani magát a fejedben.

A megoldás az lenne, ha le tudnád játszani a lemezt, hogy kitörj ebből az ördögi körből.  De már eljutottál oda, hogy egy pillanatra sem tudsz lazítani, hogy erőt meríts a megoldás megtalálásához. Csak görcsösen körözöl körbe-körbe, mindig ugyanazon a gondolatmeneten.

Tudom, hogy ez ijesztően hangzik, de ne aggódj, ez nem azt jelenti, hogy nincs a gondodra megoldás. Csak azt, hogy éppen nem tudod megtalálni. Mert leragadtál valamin, és nem lendülsz tovább. Ilyenkor az a legjobb, ha megpróbálsz kiszakadni a problémából, és más szemszögből is megvizsgálni azt.

Mondjuk, képzeld el, hogy a te fogaskerekeid milyenek. Egészen kicsik, egy karóra belsejében, vagy hatalmas munkagépek részei? Miből vannak? Acélból, platinából, netán aranyból? Képzeletben figyeld, ahogy dolgoznak, a dinamikát, a hangjukat. Figyelj az érzéseidre. Vedd szemügyre, hogy milyen fogaskerekek alkotják szellemi malmod. Utána hagyhatod, hogy elkalandozzon a gondolatod, mert már eloldva, szabadon szállhat.

Elsőre biztosan nagyon meredeknek tűnik, de gondolj bele, akkor is ezt csinálod, ha úszni, futni vagy focizni mész. Ez szellemi edzés, ahol a fantáziádat, kreativitásodat edzed. Mellesleg pedig megszabadulhatsz a stressztől, mielőtt eljutnál a gödör aljára.

A haladók szétnézhetnek a testük más részein is. Anatómiai előképzettségre sincs szükség. J

Remélem, te azon szerencsések közé tartozol, akik még ehetnek a nagymama finom süteményéből, és kortyolhatják a karácsonyi tojáslikőrt. Még felhívhatod, ha valami jó, vagy éppen valami rossz történt veled. Még bosszankodhatsz vagy mulathatsz az apró zsörtölődésein, a feledékenységén. Talán neked még problémát okoz, hogyan szervezd úgy a Karácsonyt, hogy egy kicsit veled is lehessen. Sajnos nekem ez már mind múlt idő, és nagyon irigyellek.
 

Azért nincs miért sajnálnod. :) A mindennapjaimban még mindig ott van a nagymamám, és gyakran eszembe jut, ha éppen büszke lehetne rám, vagy elszomorítaná, ami velem történt. Néha elgondolkozom, vajon ma milyennek látna engem, a családot, a kisfiam? Vajon mit gondolna a világról, amiben ma élünk? Vajon ma hogyan segítene át egy-egy kedves, bíztató szóval engem és a családom a kríziseken?

Egy szó, mint száz, a nagymamákra nagy szükség van. Még akkor is, ha néha komoly szervezést jelent, hogy a nagyi ne maradjon magára a nehézségeivel, az egészségügyi problémáival.

Tudod, hogy az emberi faj ebből a szempontból különleges? A legtöbb állat életében sohasem érkezik el a menopauza. Életük végéig újra és újra életet adnak a kölykeiknek, így teljesítve a bölcs természet parancsát. Az állatvilágban általában nincsenek klasszikus értelemben vett nagymamák.
 

A tudósokat elkezdte érdekelni, hogy nálunk, és néhány más emlősnél miért van mégis így? Hiszen kinek hiányzik a klimaxszal járó hőhullámok hada, a csontritkulás és a többi kínzó tünet? És miért is ne lehetnénk kismamák 50 évesen is?

Az egyik lehetséges válasz az, hogy a nagymamák bizony evolúciós szempontból is nélkülözhetetlenek. A kor előrehaladtával a női test „elhasználódik”, egyre nagyobb kockázattal jár újabb gyermeket kihordani és megszülni. Az ember a kétlábra állása óta a legsebezhetőbb, leggyengébb ebből a szempontból. A „genetikai befektetést” viszont védeni, támogatni kell. Így az idősebb nőstények az állatvilág néhány fajában is az unokák gondozásába fektetnek energiát az új utódok létrehozatala helyett.

Egy idősebb nőstény ősembernek már általában voltak gyermekei, nagy tapasztalatra tett szert, így besegített az utódok gondozásába, nevelésébe. Ha belegondolsz, hogy ma sem könnyű egyszerre több gyereket megvédeni - ahány van, annyi felé szalad - el tudod képzelni, mint jelentett ez a veszélyekkel teli őskorban. Nem beszélve arról, hogy mivel a nagyinak nem volt már pici porontya, aki hátráltathatta volna a gyűjtögetésben, sokkal több élelmet tudott összeszedni, mint amennyit a kisgyermekes, fiatalabb társai. Ezzel is hozzájárult a törzs genetikai örökségének védelméhez.

Azért van néhány példa az állatvilágból is. A menopauza jelenségét megfigyelték az elefántoknál és a gömbölyűfejű delfineknél is. Az elefántoknál 50 éves kor körül, a delfineknél 30-40 éves kor között jelentkezik. A gömbölyűfejű delfinek például 50-250 fős családokban élnek, és ezek a családok jelentős számban tartalmaznak a menopauzán már átesett nőstényeket is. Kísérik a falkát és ugyanolyan megbecsült tagjai a delfintársadalomnak, mint bármelyik másik társuk. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az állatok a buták, pedig ők valahogy mégis látják a nagymamák jelentőségét. :)

Tegnap este tele gondokkal, egy jó veszekedés után, kimentem az erkélyre rágyújtani. Azon morfondíroztam, hogy hogyan tudnék valahogyan megoldást találni erre a fránya rengeteg gondra az életemben.

A kisfiam mindig is evolucionista volt. Ha megkérdezték, hogy hisz-e Istenben, az volt a válasz, hogy „nem, én a dinoszauruszokban hiszek”. Később mégis hajlandó volt velem Istenről beszélgetni, és elfogadta, hogy attól, hogy valamit nem látunk, még nem jelenti azt, hogy nem is létezik.

Amikor az oviban az óvó néni sokadszor a fejét csóválva meséli, hogy Pistike fiúnk megint összeverekedett a Józsikával, akkor nem értjük, hogy Pistike vajon miért ver más gyerekeket.

Kínában a teakészítésnek is komoly rítusa van. A mozdulatok, és így a hozzá tartozó gondolatok meghatározott sorrendben követik egymást. Mi meg kiröhögjük őket ezért. Mert milyen hülyék már, meg mennyire sok idejük van, hogy ennyit marháskodnak még a szimpla teázás közben is.

Ma a kisfiam élete első foghúzására készült, és érthető módon teljesen be volt tojva. Kisebb korában nagyon szófogadó páciens volt, de most kétségbeesetten tiltakozott először az injekció, később a foghúzás ellen.