Ha folyton azt méricskéled, vajon szeretsz-e, az nem lehet az igazi szerelem. Próbálsz egyre többet megtudni a másikról, hogy kiderüljön, valóban jó választás volt-e éppen Ő.

Időt hagysz arra, hogy megismerd, mielőtt eldöntöd, hogy kell-e neked egy életre. Tedd csak, ha azt akarod, hogy a másik őszinte szerelme kihunyjon. A folytonos megmérettetés megöli a szerelmet.

Ha igazán szerelmes vagy, egyetlen kérdésed lehet a másikhoz:

 – Mondd, tudsz engem szeretni? Ezt a kis bolondot, aki első szemvillanásra beléd szeretett? Aki gondolkodás nélkül ugrana a nyakadba? Tudsz engem szeretni ezzel a vacak kis életemmel? El tudod hinni rólam, hogy sokkal több vagyok, mint a mostani életem? Tudsz velem együtt álmodni, mondd! Valamit, ami mindennél csodálatosabb, amit eddig megéltünk. Elhinnéd rólunk, hogy a kettőnk közös álmait megvalósítjuk? Tudnál hinni bennünk egy életen át?

Ha igen a válasz, akkor élhetsz boldogan, amíg meg nem halsz. Láttál már 80 éves szerelmeseket? Olyan édesek ma is, mint te voltál az első randin. Miért is lenne lehetetlen? Talán, mert nem merjük elhinni, hogy ekkora felelősségünk van. Bizony, a boldogság nem a szerencsén múlik. Mi okozzuk egymásnak. Ha merünk egymásnak bármit is okozni, megérinteni egymást igazából, és megérintve lenni.

Ez a szerelem nem jár Valentin napi lufikkal, és más külsőségekkel. Sem engesztelő, sem megvesztegető ajándékokkal. Aki tudja, hogy a teljes, feltételnélküli elfogadás mekkora ajándék, és viszonozni is tudja azt, az nem érzi szükségét az ilyen ajándékoknak.

Aki igazán szeret, az nem adni, hanem megosztani akar. Élményeket és érzéseket. Mindazt, amitől ő boldog. Mint egy tárlaton, végigvezetni a szerelmét az élete legkedvesebb dolgain.

Talán normális, hogy a másiknak a legjobbat igyekszünk adni magunkból. Ez az érzés nem feltétlenül az önbizalomhiány okozta félelemből fakad. Igyekszünk valóban megjavulni, és elengedni a nem helyénvaló dolgokat.  Megpróbálunk ledobni egy-két kilót, leszokni a dohányzásról,  szebbek, okosabbak, kedvesebbek lenni, mint addig. A másikért. Hogy azt kapja, amit érdemel.

Minden szerelmes ragyog attól, hogy jobb embernek látja a másik, mint ő saját magát. Ugye, milyen csodálatos érzés az? Elhinni valakinek, hogy több lehetsz.

Egy barátnőmmel nemrég arról beszélgettünk, hogy vajon mi lehet az a szerelem első látásra. Vajon valóban a másik iránt lobbanunk szerelemre, vagy inkább csak éppen nyitva állt a szívünk, és beleszeretünk abba, aki először beesett a nyitott ajtón?

Szerintem mindkettő igaz. Aki szerelmes akar lenni, az az is lesz. A kérdés, hogy meddig. A nem sírig tartó szerelem talán nem igazi szerelem? Nem tudom. Az ajtót bármikor becsaphatja a félelem. Szerintem szeretni csak szélesre tárt kapukkal érdemes. 

Engedd be valóban, akit betessékeltél az ajtódon! Ne hagyd, hogy csak a kertedig jusson. Merj vele együtt álmodni valami szebbet, mint amit külön-külön hoztatok.

A legtöbb ember retteg. Talán ebből fakad a féltékenység, általában a bizalmatlanság, a másik ellenőrzése, a teljesíthetetlen elvárások. Orpheusz is visszanézett, bár ezáltal elvesztette Eurüdikét.

Láttad az Avatart? Van benne egy gyönyörű köszöntés. A navyk azt mondják egymásnak: „Látlak téged.”

Szeretnék látni és látszani egy életen át. Azt hiszem, többre nem is vágyom, mert még nem sikerült soha. Szerencsések azok, akiknek összejött. Nem, nem szerencsések. Bámulatra méltók.

Mondd: Látlak téged! És gondold komolyan. Mondj igent szívből.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.