Pénteken az iskola aulájában ücsörögve vártam a kisfiamat, amikor erős férfi dezodor illata csapta meg az orrom. Nem is értettem, hogy honnan jöhet, mert csak néhány gyerek volt körülöttem, egy idős portás bácsi és az anyukák, akik szintén a gyerkőceikre vártak. Aztán megcsapta az orrom egy másik erős férfi illat, és egy csapásra leesett a tantusz: egy sereg nyolcadikos szaladt le mellettem a lépcsőn, azok húzták maguk után a kondenzcsíkot. Elmosolyodtam. Nicsak, nicsak! Miből lesz a cserebogár! J

 Nem az illatok, inkább csak a kamaszkorra való rácsodálkozásom hozta vissza sorban a diákkori emlékeimet. Az első osztály bulit, amire kifestettem a szempilláimat, azt a jólesően sürgető érzést, hogy valami nagy dolognak kell hamarosan történnie, és az édes első szerelmeket.

Emlékszem ezekre az aranyos, lelkesedéssel és tűzzel teli időkre.  Az izgalomra, ahogyan azt lestem, hogyan reagál rám a külvilág. Amikor próbálgattam a határaimat, kerestem a stílusomat, fürkésztem, hogy miben lehetek igazán jó, és tanultam az intimitást.

Néha túl sok volt a sminkem, vagy túl rövid a szoknyám, és az is előfordult, hogy túlságosan szerettem vagy gyűlöltem valakit. Bizony rám is rám borult néhányszor anyukám parfümje, és elosztogattam néhány szívet tépően nagy pofont.  Apukámat rendszeresen kétségbe ejtettem a ruhatárammal, és az is előfordult, hogy kényszerűségből vagy félelemből füllentettem.

Ezek a hibák mind hozzájárultak ahhoz, hogy ma boldog, egészséges lelkű felnőttnek tarthatom magam, aki nem fél az érzéseitől, megbirkózik a felelősséggel, a mában él, de mindig van elképzelése arról, hogy merre tovább, és szándékosan nem árt senkinek. Ehhez bizony az kellett, hogy a diákéveim alatt nagyon sok hibát kövessek el.  

Bizony az életet is az iskolában tanuljuk. Egy inkubátorban, kicsiben kísérletezhetünk a hozzánk hasonló kezdőkkel. Szomorú élete van annak, aki egy kicsit nem próbálkozhatott búra alatt.

Elgondolkodtam azon, hogy akkor vajon az én hamarosan kamasz fiamat hogyan neveljem. Vajon mit vártam én ennyi idős koromban a szüleimtől?  Mi az, amivel a legtöbbet segíthetek neki, hogy a kamaszkor nehéz próbáit kiállva jó ember legyen belőle?

Azt hiszem, erre a kérdésre a bizalom, az igazságosság és az elfogadás a helyes válasz. Talán ez a három elvárásom volt a szüleim felé, és nagyon kevés kivétellel mindhármat mindig megkaptam. Azt hiszem, jobb, ha a fiamat is hagyom hibázni. Hagyom elcsavarogni, hogy megtanuljon vágyakozni az otthon után. Hagyom verekedni, hogy érezze, hogy minden ütésnél magának is fájdalmat okoz. Hagyom, hogy hűtlen legyen, hogy megtanulja, milyen értéke van egy kapcsolatnak. Hagyom, hogy hazudjon nekem, bízva abban, hogy okkal teszi, és nem kerül bajba. Joga van hozzá, hogy a saját hibáiból tanuljon. Arra is, hogy mindeközben megbízzak benne, és szeressem. Azt hiszem, mindenek előtt igazságos leszek vele, mert hatalmas igazságérzete lesz, mint nekem volt hajdanán… J

Mi rontjuk el a gyerekeket, mert ítélünk helyettük, tiltjuk őket, ahelyett, hogy hagynánk, hogy maguk ítéljenek a maguk dolgaiban. Inkább tudatnunk kellene velük, hogy bízunk bennük, és ha mégis baj, van, mellettük állunk. Remélem, menni fog J

www.youtube.com/watch

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.